Mint Sartre óta tudjuk, gyermekkortól megmutatkozó sajátos jellemvonások kellenek ahhoz, hogy valaki szeretve gyűlölt vezér lehessen, akitől életek sokasága, jó vagy rossz sorsunk függ. Mint P. Howard óta tudjuk, egyes tájakon a boldogulás a szokásosnál is sajátosabb jellemet kíván. Hic et nuncban, ebben a távoli, paprikatermesztő banánköztársaságban a szokatlan nyíltság nemesíti a vezetésre leginkább alkalmas egyedet, mely nem tudván igazságosan dönteni a sokféle jó s jobbik között, sorban kipróbálja mindet és nagy csinnadrattával, álruhában elmegy megkérdezni a népet: mivel szolgálhatok, édes gazdám?

Ennél fogva mi, Bo-LVI, magunk is úgy döntöttünk, választásra bírjuk a bologoló közönséget, mely képpel fényeskedjünk társaságukban?

Először minden jól indult:

Kis élveteg lebegés a fényben, féktelen nevetés...

egy fű-fa poéta ideális gyermekkora

Szerencsére megjön az önbizalom is: lazán vetődik oda

Na, mi van, pupákok?

No de egy ponton túl?! (Figyu, Bochkor, ez a limbó!)

Aztán egy rossz Impulzus

(Továris Gyed Maróz, já dákládüváju vám...)

nem megfelelő kulturális közegben és Irányadóvá váltunk

Innen már nincs megállás. Jön az örökös tudalékoskodás:

Meine Meinung ist... vagy vegyük például ezt a pendrájvot!

... és máris kész A jövő mérnöke

Mesdames et messieurs, faites vos jeux!