Folytatjuk, mert velünk az erő és igazság.

Az előző rész tartalmából: "Büdös a szátok!" - "Ki fia borja?" - ""Csapatokban károg"

Igazság

A kurva igazság, amit persze nem szeretünk magunknak bevallani, hogy a Kovács, az a szemét Kovács, hmmmm, az átlagnál egy kicsivel jobban felépített faszi volt, úgy hogy lehet, a csajok nem csak a menő cuccok, a gyertyafényben derengő igazi skót whisky és a francia italok miatt jártak oda szívesen. Hát van ebben a rohadt életben igazság, ha ez a valóság?

Pedig az igazság fűt bennünket belenyomni azt a kibaszott valóságot a másiknak a bamba pofájába és az igazságot követeljük azoktól a genyáktól, akik ellopták tőlünk a szemellenzős valóságukkal. Mi a jó francért kell nekünk még mindig tűrnünk, hogy folyton, azaz 2/3, 3/4, 8, 12, 16, 20, 65, 66, 90, 91, 92, 143, 162, 596, 1114 éve ezektől kelljen szenvednünk?

Térdre csuhások, indul a vonat Auschwitzba, ámen! Nem, nem soha, munkásököl, vasököl, megcsináljuk a jóléti rendszerváltást! Hanyas vagy, 44-es? Akkor hagyja itt a cipőjét a Duna-parton! Ne vitatkozzon, nekünk mindig igazunk van! Igazságot kell tennünk otthonaikból elűzött magyar testvéreinknek, úgy hogy maga Hützl, csak szedje a cókmókját, de izibe! Tetszettek volna velünk Judenjagdot csinálni, akkor a tapasztalataikat ma is hasznosíthatnánk. Mondja csak, Windischgrätz, magának az apja nem tanította meg, hogyan kell a kapát fogni?

Tele van a puffer! "Azt hittem, tízezer nap fényében látom meg az Adriát"⁴. Most úgy látszik, húsz-harmincezer nap vagonírozós, fekete autós, lopkodós, elszámolós és leszámolós éjének vallatós fényében várjuk, hogy egy kibaszott nagy durranás végre igazságot hozzon nekünk, a többi meg le van szarva! Nem érdekel a rohadék, legázolom, mert végre az én Igazságom legyen a Rend!

Múltunk nyelvei

A fenti jeremiádából, ha nem esett a dyslexia- és dyscalculia-járvány áldozatává,  ki-ki némi erőfeszítéssel kihámozhatja, mi minden nyomja itt egy normális keverék-magyar lelkét. Persze vannak elégtelenül mixelt egyedek és a családi hagyományok emitt az egyik, amott a másik elemet erősítik fel. Pontosabban a történelem mindenkori jelene is alakítja, mire emlékezünk, mit feledünk a családi múltból.

A személyes történelem aztán tovább gazdagítja a szám- és eseménysort. Van, akinek ükapja gazda-önérzete tört össze, mert a bank zsellérré tette egy épp soron következő válság előtt hitelbe vásárolt gép okán. Van, akinek dédszülői éltek éveket vagonban Józsefváros rendező-pályaudvarán, munka nélkül, az erdélyi, felvidéki vagy bánáti hivatal és tisztesség után. Más szüléket összesúgás és összezárás várt az iskolában, kövek és ép ésszel érthetetlen gúnyversek hazafelé menet, míg nem az egész hosszas meneteléssé vált átokkal telt szemek előtt a kisvárosból kifelé, sűrűn változó indokokkal. Így menetelt vélt vagy valódi gazdag, majd szegény, zsidó, sváb, szlovák, kulák, proli, burzsuj és arisztokrata a XX. század örökös helyszínei, sorfal, börtön és vallatólámpa, vagy épp táborba vivő, káundká-okkersárga állomáson rá váró téglavörös vagonok felé.

A traumák mindegyike újabb külön nyelvet épített a magyarba, olyat, amit csak azok beszéltek, akik részesei voltak és ezek a nyelvek falakká emelkedtek réges-régen, örökölhető szűrőkké, barát-ellenség légi felderítő rendszerekké.

De ugyanígy épített saját élmény- és szimbólumrendszert a jószerencse is. Végtére is a XX. század mégiscsak valamiféle ellentmondásos, folyton megakadó, de határozott polgárosodás, vagy legalábbis tömeges felemelkedés története is minden bajával együtt. Miért ne adhatott volna közös tolvajnyelvet szüleinknek, nagyszüleinknek az a bizonyos dunapentelei építkezés vagy egy sok évig közös otthont adó kollégium, mondjuk egy népi kollégiumé?

Az ám! Ki emlékszik ma már, hogy a fényes szelek, a tanulás általi felemelkedéséi legalábbis, nem a háború után fújtak először: az első népi kollégium már 1939-ben megalakult, nem a proletárdiktatúra dicsőségére, hanem népi írók kezdeményezésére. Mint ahogy a parasztok beözönlése a gyárakba, építkezésekre is erőteljesen zajlott már a harmincas években, még ha kiteljesedni és nagyjából befejeződni valóban  csak a hatvanas-hetvenes évekre tudott is, hogy aztán beletorkolljon a nyolcvanas évek rothadásába, amely közvetve elhozta nekünk a szabadságot.

Egyedül nem megy

A közösen megélt kellemes élmény erősíti a csapatkohéziót, a közösen elszenvedett sérelem ösztönösen összerántja és pillanatok alatt izgalmi állapotba, hozza az emberi csoportot. Mint tudjuk, az emberi faj sokat  köszönhet állatvilágbeli sikeréből a csoport koordinált agressziójának. Kiderült, a főemlősök között eddig a békés, közös kamatyolásban hívő, hippinek tekintett bonobók is rákapnak a majomhúsra. Közös, egyben legközelebbi rokonaink, a kedves és okos csimpánzok meg népirtásig menő hajtóvadászatra képesek akár rivális csimpánzhordák ellen is. Mi, a főemlősök leghaladóbb képviselői odáig fejlesztettük a dolgot, hogy a vadászat (pontosabban mészárlás) célját bármely csoportképző elem mentén képesek vagyunk megjelölni.

Mivel nálunk épp a csoportképzés végtelen rugalmassága az egyik legfőbb jellemző, így vérségi együttes tevékenység vagy akár egyetlen i-be sűrített kulturális különbség alapja lehet a korlátlan agressziónak. Az emberiség legfőbb paradoxona, hogy nagy dolgok létrehozására, hihetetlen gazdagságú alkotásra képessé tevő szociális természete egyben a féktelen önpusztításának forrása is.

Természetes ez? Igen. Normálisnak viszont nem tekinthetjük, mert az erkölcs, melynek racionális, evilági alapja a faj egészének optimális boldogulása a részhalmaz érdekeinek ilyen mértékű maximalizálásának korlátot kell hogy szabjon, függetlenül kinek-kinek a világnézetétől.

Epilógus

Mára, amikor a kivetkőzés odáig fejlődött, hogy igazán rendes ember fejétől a farkáig illetve lyukáig epilál (eljátszhatatlanná téve a viccet a fájdalommentes pinaszőr mentesítésről), lelke többé-kevésbé zűrös bugyrainak tartalmát blogba önti és szubkultúrája nyelvezetét, értékeit újfent hatalom által szított és véghez vitt földebdöngöléssel terjesztené, eljött az epilógus ideje.

Ez a blog és a többi, melyeket ezen a helyen vittem végleg elköltözik, még nem tudom hová. Nem a média szándékolt törvényi megregulázása miatt - annyi kurucság még akad az emberben, ha úgy dönt, vállalja, amivel ez jár. Személyes és kollektív ellenszenvek pitiáner bosszúhadjárataival jelzett bandaháborúk közepette, melyek valahogy éltetik még a nolblog számlálóit, nincs értelme nem hogy (szerintem kissé mindig sántító, mást önmaga előtt is letagadó) kiegyensúlyozottságra, de józanságra törekvő írásokat közzétenni.

Mindezt tetejébe nem rendezi, hanem tovább fokozza a szerkesztő(k) furcsa szelekciós és büntető irányvonala vagy épp annak hiánya, rmár-már vicces eredményeket hozó működése. Az ember gondolhatná ugyan, hogy a harc épp azért ilyen heves, mert az itt publikáló bloggerek az egyik legjobb csatornán való előnyösebb pozíciókért harcolnak, de ez önáltatás lenne. Nem tudom, mi maradna a nolblog auditált forgalmából, ha kivonnánk belőlük a teljesen értelmetlen belharcok mutatóit? Az az érzésem, a belterje vitákon kívül a maradék forgalmat valójában egy-két olyan szerző hozza, akik nem a nolblogtól kapják a fényüket. Meg lehet kísérelni leváltani őket a légitársaságok étlapjára, de így a Népszabadság elveszti azt a szinergiát, amit közéleti napilapként hasonló jellegű blogokból nyerhetne.

Végre el kellene a szerkesztőségnek és a tulajdonosnak döntenie, hogy a zsugorodó piacon bulvárlapokkal és életmódmagazinokkal akar-e megküzdeni, netán a ma már csak pártsajtóként értelmezhető Magyar Izékkel, vagy megpróbálja fenntartani a korábban minőséggel és mérsékelt balközép, de a baloldal pártjai iránt sem kritikátlan vonallal kivívott helyet a nyomtatott sajtó piacán és ehhez illő, ezt erősítő online lapot és hozzá ilyen fórumot üzemeltet-e? Ennek egyes elemei módosíthatók, de a közéleti jelleg, a minőség és a közép körülre tartás nélkül a pozíció és vele a véleményformáló olvasóközönség könnyen elvész. Persze ha a véleményformálók hirtelen nem kezdik a Völkische Beobachtert igényelni.